Mindig úgy várom a hétvégét, "hogy akkor majd most biztosan mindenre jut idő": példás háziasszony leszek, sütők-főzök, elvégzem az összes házimunkát, majd ragyog a lakás. Á megtanulja mindazt, amit hétközben nem, és ha kikérdezem el is tudja mondani.
Azonkívül csinálunk jó kis programokat, találkozunk barátokkal.
És ha minden teljesül, jutalomként a kanapén fogok lábat lógatni (=olvasni/hímezni/filmezni).
Vagy nem. Vagy csak nyomokban igen.
A kevés igennek azért nagyon tudok örülni, mert ugye két nap alatt nehéz lenne, hogy minden vágyam teljesüljön....
Szombat délután haza vánszorogtam egy teljesítménytúráról. Most tényleg vánszorgás volt, és úgy éreztem nehezen mozognak a lábaim, fájt a derekam, vízhólyagom is lett. Ráadásul a túra alatt a csatakosra izzadtam a kabát alatt (pedig minimálisan öltöztem alá), ami hazafelé hideg veríték lett.
Tudtam én, hogy a forró víz után már csak a kanapé projekt marad.
Délutánonként éppen oda süt a nap, be is fejeztem egy kisebb hímzést, és mivel végre volt elég fény, fényképeztem is.
Nem voltam színhű a mintánál, a meglévő kézzel festett fonalak közül válogattam, eleget halmoztam fel évekkel ezelőtt, lassacskán elhasználom őket.
